Krisztike egy napig született, egyfolytában. Kisebb szünetekkel. Már a születése is egy bizonyság volt.

Emlékszem, egész nyáron, ősszel mondogattam: nézzétek, minden gyerekünk novemberben születik, ez november 15-én fog.

Így is lett, bár nagyon örültem volna már közel egy nap vajúdás után, ha végre alhatok egy kicsit, mivel nem sokkal előző nap lefekvés után már vajúdni kezdtem, és egész éjjel nem aludtam, csak csukva volt a szemem.

Sokat imádkoztam érte hogy ez is olyan másfél órás robbanás legyen, mint az előző gyerek, hát nem sikerült...

Ott kezdődött a bizonyság, hogy amikor vajúdni kezdtem, írtam anyukámnak, aki nem hívő, és azt írta vissza, Jézus velem van. Honnan tudta, hogy "és tényleg"? Akkor még a hitem gyerekcipőben járt, bár már 2013-ban megtértem és egy éve szolgáltam a gyülekezetben a dicsőítésben is. De sem a hitemet sem az elhívásomat nem éreztem elégnek.

Elindultunk a születésotthonba, és út közben is tovább imádkoztam. És megláttam Őt, Jézust, ahogy a felé kinyújtott kezemet fogja. Az én Királyom. Az én kezemet. A jobb kezemet. 

Azóta sem engedte el.

Persze a fájások közben megritkultak, leálltak egy időre. Aztán amikor már a születésotthonban pakolásztunk megláttam a falon ezt az igekártyát, és akkor már sírtam. Mint mindig, amikor Isten szeretetét megtapasztalom. 'Én, az Úr, elhívtalak az igazságért, én fogom a kezedet" Ézsaiás 42:6

Tudtam hogy jó helyen, jó kezekben vagyok. A türelmes bábák éjjel már kidőltek és váltva őrködtek mellettem, én meg szorgalmasan vajúdtam... Majd Krisztike a segítségükkel a fürdőkádban megszületett, úgy, hogy már nem volt erőm nyomni, ezért kiordítottam magamból. Nyomott volt a fejecskéje és felemás a szemecskéje, először nagyon furcsa volt a kezemben fogni. Majd mellém tették az ágyba, és persze kikerekedett a fejecskéje fél órán belül, mint minden babácskának. Elmondhatom, hogy apukája fogta meg utánam és a bábák után először. Nem vitték el sehova, nem mosták a bőrét, nem dugdostak dolgokat a testnyílásaiba. Nem rakták megfigyelőbe 2 órára.

Éber voltam. Már egy napja nem aludtam, és nem is tudtam. Aztán megláttam, ahogy szopizás után mellettem pihent takarókba csavarva, hogy a szájacskája körül szürke a bőr. Innentől kezdve számoljuk életünk legnagyobb próbatételét, a legsötétebb időszakot, amely valaha történhetett velem, velünk. A bábák hívták a neonatológust, hajnali 3 felé, aki csak reggel érkezett volna, és olyan szavakat mondtak, hogy cianózis, keringési rendellenesség, tenyér redő, külső jelek... Az igazság az, hogy én is láttam, már amikor megszületett, hogy nagyon ferde a szeme. De nem tudtam felfogni és nem is akartam.

Elkezdődött egy rémálom. 

Megkérdezték, hogy vele megyek-e a kórházba. Persze, hogy vele megyek. A bába vitt el a saját autójával, mivel a férjem a középső gyerekünkkel aludt a másik szobában. Úgy terveztük, hogy ahogy felébrednek és megvolt a gyerekorvosi vizsgálat, hazamegyünk. Nem így lett.

Úton a kórházba is Isten jelenléte vezetett, csak annyit mondtam, az Istent szeretőknek minden a javukra válik (Róma 8:28), és, hogy nem ad nagyobb falatot, mint amivel elbírunk (1 Korinthosz 10:13). Hálás vagyok a bábák támogatásáért, akik bevittek és segítettek begyalogolni, mivel a kapu zárva volt (nem tudom, a mentő hogy ment be, biztos betelefonáltak...).

Az ügyeletes gyerekorvos csak annyit mondott: Ugye, anyuka, tudja, hogy a baba a külső jelek alapján Down-szindrómás? Lélekjelenléttel válaszoltam, hogy igen, aztán mondták, hogy nincs ám hely anyukának a gyerekosztályon, vetesse fel magát a nőgyógyászatra. Fel is vetettem magam, frissen szült anyukák mellé, akiknek 3 óránként hozták ki a gyerekeiket, mint valami kínai szocialista rendszerben, de szerintem senki nem tudja már, miért van ez így, az "így szoktuk" elv pedig megdönthetetlen. Mindegy, ott voltam köztük, mintha nem lett volna elég bajom... De azért jól esett hogy van ott Valaki, aki kedves, anyuka is egyben... Persze mindenki le volt döbbenve, hogyan nem látták az orvosok, hogy Krisztike milyen. Később tudtam meg, hogy amikor az orrcsontját nem látták az ultrahangon, az nem azért volt, mert elfordult, hanem mert nem, vagy alig volt még neki, és ez is tipikus "marker", jel. 

Aznap éjjel sem aludtam, csak sírtam. Ez már 2 nap alvás nélkül. Várjunk csak, egy órát aludtam, 4-től 5-ig. Reggel, halvány gőzöm sincs, miért, meg kellett várnom a vizitet, egészséges, külsős anyukaként, mire lemehettem a másik épületbe babácskámhoz, akinek már addigra eltűnt a cianózis, és inkubátorban melegítették. Frissen szülten, meg nem említeném mim sajgott és hogyan, és milyen gyenge voltam és mennyi vért kellett visszatermelnem. Szépen átcsoszogtam, akárhányszor csak lehetett. 

A szocreál rendszer és körülmények ellenére az egészségügyi személyzeten különös áldás ült. Szinte mindenkiből sütött a vidám kedvesség és a szeretet. Főleg a hosszú hajú doktor bácsi tetszett. Igazi Ember. Kevés az ilyen. Úgy voltam az osztályon, hogy csak aludni, enni voltam ott, mert nem "alájuk" tartoztam hanem a bába vizsgált és "kontrollozott". Semmilyen összevarrást nem kellett senkinek megmutatnom, mert nem vágták el semmimet, hogy aztán varratokat szedjenek. 

Eszembe jutott, hogy az első gyermekem születésekor, akit ugyan szülesztettek, de az mindegy, a koraszülött intenzíven, innen kb 4-500 km-re, szintén milyen kedvességet és odaadást tapasztaltam a dolgozóktól. Jó volt, könnyebb volt nekünk, anyukáknak, elviselni az elviselhetetlent. Valahogy tudták, hogy nem szabad csúnyán viselkedniük, mert a gyermek áldás, jutalom. (Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom. Zsoltárok 127:3)

Ha a gyerekednek van baja, az jobban fáj, mint amikor minket műtenek, vágnak, bántanak, ölnek. Mindennél jobban fáj.

Mennyei Atyánknak is fájt. Megölték a gyermekét. Megkínozták. Megverték. Megalázták. Ekkor még nem tudtam, hogy mit hozott el számunkra ez az áldozat. Nem is emlékszem már, hogy akkor mikor, miért, hogy imádkoztam. 

Ez a gyermek már a terhesség alatt is azt hozta magával, hogy BÍZZAK Istenben. Ez ugyanis még hiányzott. 

Hát most elkezdtem bízni, mert más már nem volt. 

De a Sátán is elindította ellenem a hadjáratot. Elkezdődött a "Down szindróma hazugságok" áradata. Mondatok, mantrák, amiket elkeseredett anyáknak tanítanak be valakik, akárkik, pszichológusok, akik nem ismerik az Istent...

Ezen a ponton, ha gyermeked Down szindrómával született, két dolgot tehetsz. Egy életre megutálsz engem, mert hazugságnak nevezem a következő bejegyzésben lévő dolgokat, vagy, adsz egy esélyt annak, hogy mit mond erről Isten, a világ Ura, a Teremtő, akiben még a legutolsó Istentagadó is hinni kezd egy kicsit, ha bajba jut. Isten valamiféle reményt ad a nem hívő embereknek. Hogy talán mégis van ott valami. Talán mégis szeret engem is valaki. Talán létezik, tényleg. Talán mégsem hülyék vagy agymosottak, akik csak és kizárólag a Biblia nevű könyvet hiszik és vallják. Én ezt gondoltam régen.